Hosszú szünet után ismét jelentkezünk, és folytatjuk, ott, ahol abbahagytuk. Hamarosan egy átfogó zeneipari látképpel jövünk elő, de most először egy kihagyhatatlan tartalom: Brian Eno, a poptörténelem talán legsikeresebb, de mindenképpen legokosabb producere (ilyeneket gyártott, mint Roxy Music, U2, Coldplay stb.) tavalyi, moszkvai előadása során néhány elképesztően eredeti, ámde jelenleg eretneknek tűnő gondolatot vonultat fel. Kedvcsinálónak néhány ezek közül:

- ahogy a filmszalagra vett, és utólag átszerkesztgetett történeteket sem színháznak, hanem filmnek nevezzük, úgy a stúdióban rögzített zenét sem túlságosan indokolt zenének nevezni, hanem inkább valami másnak,

- az így felvett zene jobban hasonlít egy képzőművészeti alkotáshoz, és több technika konkrétan át is jön onnan (például a kollázs),

- hagyományos, szigorúan vett hierarchikus szervezeti forma ma már csak a klasszikus zenekaroknál, a katolikus egyháznál és a hadseregben működik hatékonyan,

- a kreatív ipar a hierarchia helyett jobban inspirálható szcénák létrehozásával, amelyek olyan terek, csoportosulások, ahol tagjai átlagos képességekkel rendelkezve is kivételes minőséget tudnak létrehozni.

A szerzői jogi hercehurca a zeneiparban legalábbis eldőlni látszik: az ipar kezdi elfogadni a realitásokat, és nem próbál passzátot fújni az uralkodó széljárással szemben. Az internetellenes lobbi hazai leágazása pedig Fluor Tomitól olyan leckét kapott, amibe remélhetőleg nem belerokkan, hanem amiből képes lesz tanulni. Fluor feljebb linkelt interjújából most már a kihívásokkal küszködők is meg kell, hogy értsék: az összedrótozott világ óriási lehetőségeket rejt a zenészek, szerzők és producerek számára - csak meg kell tanulni élni azokkal.

Mától egy jól ismert internetes szakember, Kitzinger Dávid lett a hangfelvétel-engedélyezési osztályvezető az Artisjusnál. Dávid remek szakmai kapcsolatokat ápol szinte a teljes tartalomszolgáltatói iparral; előző munkahelyén, a Neumann Háznál két kiemelkedő projektjével, a Gramofon Online-nal és a filmhíradó-archívummal megtanította mindenkinek, hogyan lehet halottnak hitt régi adatbázisainkba új életet lehelni értelmes, korszerű webkettes megoldások segítségével. Most kíváncsian figyeljük, hogyan fog hasznosulni tudása és tapasztalata új feladatkörében, egy olyan helyen, amelyet eddig megannyi (megalapozott és megalapozatlan) vád ért már az online világ felől.

A múlt héten a futótűz gyorsaságával terjedt a hír amerikai befektetői körökben: a néhány héttel azelőtt eladósorba került Warner Music Group egyik vevőjelöltje nem más, mint Sean Parker, a Napster alapítója és agya. A Napster elpusztításáért mindenkinél nagyobb felelősséget viselő céget Parker nem egyedül vásárolná meg (bár vagyonából bőven futná a 2,5 milliárd dolláros vételárra), hanem egy milliárdosokból álló konzorcium egyik tagjaként. Nincs kétségünk viszont afelől, hogy ha sikerrel járnak, akkor a cég stratégiáját Parker teljesen átszabná, és egy igazi, felkészült digitális zenei központ jöhetne létre.

Parker, aki a Facebook film egyik főszereplője is (Justin Timberlake alakítja, és a cég felívelése az ő belépésével indult meg), ezzel a művelettel az egész iparnak megmutathatja, hogy mekkora balfogást követtek el a Napster lerombolásával.

A zenekiadói ipar haláltusájából néha egészen jó ötletek is kisülhetnének: az angol Warner egykori főnöke szerint egy újabb üzleti modellel is meg lehetne próbálkozni, egy font, azaz háromszáz forint körüli összeget kéne elkérni egy CD-s albumért.

A dologban egyfelől van logika: az élet, pontosabban az Apple App Store-ja igazolta, hogy a lélektani határ nem a fizetés-nemfizetés vonalán húzódik. A nullaközeli szint körül ugyanis létezik az az apró, de nagy volumenben komoly bevételt eredményezni képes ár, ami önmagában rentábilissá tudja tenni a bizniszt. Ha egy vagy két dollárt kérünk el viszonylag nagy komplexitású szoftvereszközökért, és a fizetés módja is nagyon egyszerű, akkor a vásárlónak egyszerűen nem éri meg gondolkodni a vásárláson, az első érzelmi impulzus előtt nincs igazi akadály, és a tranzakciók nagy mennyiségben létrejönnek.

Könnyen lehet, hogy drámai változást hoz az irreálisan magas üres CD-, DVD- és memóriakártya-jogdíjak ügyében egy friss döntés. Egy spanyol vállalatra, a Padawanra kirótt szerzői jogdíjakat ugyanis a cég fellebbezése nyomán a másodfokú bíróság szerint - az időközben értelmezése felkért Európai Bíróság jogértelmezése alapján - a cégnek egyáltalán nem kell megfizetni. Az Európai Bíróság kijelentette: A "magáncélú másolat után fizetendő díjnak" a cégek és vállalkozók által a magáncélra történő másolástól eltérő célra beszerzett, többszörözésre alkalmas adathordozók tekintetében történő alkalmazása nem felel meg az uniós jognak.

A döntés uniós szintű állásfoglalás, tehát az Magyarországon is azonnal, késedelem nélkül alkalmazható bármilyen jogi eljárásban.

Ez pedig pontosan ugyanazt jelenti, ami miatt már a magyar piac is évek óta háborog - hogy a hivatásos fotósok memóriakártyái után teljesen logikátlan és abszurd jogdíjakat szedni azon az alapon, hogy zenét is lehetne rájuk másolni, hogy a szoftverfejlesztő cégek, melyek tonnaszámra fogyasztják az írható médiát, jogellenesen vannak beépített jogdíjfizetésre kényszerítve, hogy a videóproducerek a saját alkotásaikat tartalmazó lemezek után nem kényszeríthetők arra, hogy másoknak (olyanoknak, akiknek ezekhez az alkotásokhoz semmi közük) ezért szerzői jogdíjat fizessenek.

A Bíróság indoklásában egyébként állást foglalt a magánszemélyek által az üres hordozók után fizetendő szerzői jogdíj mellett, további támogatásáról biztosítva az intézményt.

Bizonyára sokan ismerik John Cage híres művét, a 4'33"-at. Aki nem, annak elmondjuk: ez a darab négy perc harminchárom másodperc csendből áll, egy árva hang sem szólal meg benne, semmilyen hangszeren, semmilyen hangmagasságon. 1952-ben, a mű születésekor ez jó poénnak tűnt, lett is belőle botrány, médiafigyelem, az akkor elérhető legjobb kivitelben.

Most egy ügyes feltöltő révén újraélvezhetjük ezt a művet - sajnos nem pont az eredeti formájában, de egy ahhoz nagyon közeliben. A hangsávot ugyanis a jogtulajdonos kiadó letiltatta a YouTube illetékeseivel, és helyette 4 perc 33 másodpercnyi csend szól a videó alatt. Értik, ugye: csend helyett csend. A művészi koncepció szerint megformált csend helyett közönséges disabled-audio csend. Ez volt az év médiahackje, köszönjük.

Sokan gondolhatják, hogy e blog legtöbb bejegyzése nagyjából eddig is ezt a tömör címet próbálta meg bizonygatni - ezzel azért vitatkoznék; de ami most történt, arra sajnos tényleg nincs pontosabb fogalmazás. Ügyvédet perrel, szépasszonyt szerszámmal megijeszteni nem lehet - Torgyán József kedvenc mondásának híre nem jutott el az óriás zenekiadókat, valamint a filmeseket tömörítő két szervezethez, a RIAA-hoz és az MPAA-hoz, azt találta ki ugyanis ez a két zseniális szervezet, hogy ha jogi eszközökkel nem bírnak a torrentközpontokkal, akkor majd hackerekkel jól lebombáztatják őket, írta meg az Index. Elsőnek természetesen a Pirate Bayre irányították az indiai zsoldoshacker-hadsereg fegyvereit, és sikerült is leültetni egy rövid időre a svéd kalózokat, a bosszú azonban gyorsan következett: 37 hullámban indítottak túlterheléses válaszcsapást ismeretlenek a két szervezet weboldalai ellen, egy nagyon egyszerű szoftverrel, amit bárki letölthetett és elindíthatott, aki nem ért egyet az amerikai jogvédők cyberbarbárságával. Mindkét weboldal napokig küzdött az életben maradásért (inkább kevesebb, mint több sikerrel), majd új IP-címre költöztették őket, és a támadás is alábbhagyott.

Újabb felmérés - ezúttal Norvégiából - bizonyítja, hogy a zenésztársadalom anyagilag is jobban jár az internet és a fájlcserélés korszakában, írta a napokban az Index. Az oslói szerzők egy közgazdasági egyetem programján belül végezték felméréseiket és számításaikat, és arra a világszerte ma már evidensnek tűnő kijelentésre szolgáltatnak bizonyítékokat, hogy jóllehet a zenekiadó vállalatok forgalma, bevétele tényleg jelentősen csökkent az úgynevezett kalózkodás következtében, maguk a zenészek több mint kétszer annyit keresnek összességében (545 millió koronát 2009-ben, szemben az 1999-es 255 millióval), mint tíz évvel ezelőtt. A jelenség mögött természetesen a megugró koncertbevételek állnak, valamint a professzionális zenefelhasználások (rádió, tévé, áruházak stb.) után befizetett jogdíjak emelkedése.

A tízéves időszak alatt persze a hivatásos zenészek száma is nőtt 28%-kal, de az egy főre eső jövedelemnövekedés még így is nagyon impresszív, ami nagy általánosításban azt jelentheti, hogy minden zenész, aki a fájlcserélés ellen hadakozik, tulajdonképpen saját zsebének az ellensége.

Bár a tanulmány szerzői óvnak attól, hogy efféle általános megállapításokat tegyünk, az azért megjegyzendő, hogy Norvégia Skandinávia része, ahol a torrentezés, fájlmegosztás sokkal nagyobb arányú, mint a világ többi részén, tehát hatásai is erősebbek lehetnek. Ugyanitt jegyzendő meg Svédország példája, ahol ugye a világ legnagyobb fájlcserélőjének központja működik, ennek ellenére világszenzációként a kiadói ipar bevételei egyáltalán nem csökkennek.

Idehaza sajnos minden területen rosszabbul állunk: a rögzített zenei felvételek forgalma sokkal nagyobb csökkenést szenved el évről évre, mint a világ többi részén, a koncertipar, az élő fellépési lehetőségek pedig szintén szűkülnek, és a gigafesztiválok, valamint a vékonyka PANKKK világán kívül nem látszik épeszű kezdeményezés, amely azt célozná, hogy az élőzeneipar befuthassa azt a pályát, mint máshol.

Kattintsuk végig az alábbi YouTube-linkeket:

1

2

3

A videómegosztó tört angolsággal megírt hibaüzeneteiből az bogarászható ki, hogy a mögöttük lévő feltöltött videókat a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete kérésére, szerzői jogi hivatkozásra távolították el az oldalakról.

Értesülésünk szerint a három felvételen amatőr (úgynevezett adatközlő) magyar néptáncosokat tartalmazó archív felvételek voltak, amelyeket a még létező táncházmozgalom aktívan, napi szinten használt oktatási célokra. A felvételek máshonnan nem beszerezhetők, piacon nem kaphatók.

Azzal az elképesztő helyzettel állunk tehát szemben, hogy a magyar államnak egy hivatalos szerve - amelynek feladata éppen a magyar kultúra támogatása és terjesztése volna - szerzői jogi indoklással cenzúráztat népművészeti (tehát konkrét szerzővel nem rendelkező) anyagokat - szerzői jogi túlkapással a kulturális közérdeket valószínűleg ennél jobban nem is lehetne megsérteni.

Sarkozy elnök, akinek szórakoztatóipari érintettsége már nyilvánvalóan bebizonyosodott, át tudta végül nyomni a francia három dobás törvényt, ami az internetről letöltő magánszemélyeket fenyegeti január elsejétől az ország területén belül, írta meg az Index korábban. A dolog lényege, hogy az ottani törvény szigorúbb, mint a mienk, és azt a felhasználót is bünteti, aki - akár önhibáján kívül - illegális forrásból tölt le zenét vagy filmet; akit pedig ilyenen kapnak, háromszori figyelmeztetés után elítélhető, a büntetés egy év internetmegvonás.

A letöltések vizsgálatára felállított hatóság a napokban küldi ki az első 13 ezer figyelmeztetést - aki ilyet kap, számíthat rá, hogy az állam hat hónapig árgus szemekkel fogja az internetforgalmát figyelni.

Talán hihetetlen, de még 2010-ben is akad olyan jogvédő szakember, aki azzal érvel a hangfelvétel-másolás ellen, hogy az ugyanolyan lopás, mintha a kocsinkat vinnék el a ház elől.

A "szellemi tulajdon" (intellectual property) fogalma valóban létezik, használjuk, de tudnunk kell, hogy ez a tulajdonforma jelentősen különbözik a fizikai tulajdonlástól - különbözik alaptermészetét tekintve is, és a jogrendszer is lényeges különbségeket tesz a kettő között.

Kezdjük az utóbbival: a szellemi tulajdon védelmével a jogrendszerek csak néhány száz éve foglalkoznak (és míg a fizikai tulajdonlás alapvető szabályai többezer év alatt alig változtak, a szellemi tulajdon keretrendszere folyamatosan módosulgatott). Törvényeink jelenlegi állapotában a szellemi tulajdon egyik legfontosabb jellemzője, hogy jóval korlátozottabb, mint az ingó- vagy ingatlantulajdon.

A múlt heti, nagy port kavart rendőrségi DJ-razzia ügyben eddig nem jelentkeztem, mert rögtön belekeveredtem az események közepébe - viszont szinte mindenhol olvasható volt az eset, teljes részletességgel, nézzük most végig, utólag.

Elsőként az Index értesített, hogy valami történt:

DJ-kre csapott le a rendőrség a Volton

Néhány nappal ezelőtt gigantikus, egymilliárd dolláros pert veszített az amerikai tévéóriás, a Viacom a Google-lal szemben. A felperes azt szerette volna megállapíttatni, hogy a Google a YouTube-ra felrakott egyes videókkal folyamatosan megsérti szerzői és egyéb jogait - a bíró azonban azt az érvelést fogadta el, hogy a jelenleg hatályos törvények szerint a szolgáltató csak akkor tehető felelőssé a jogsértésért, ha tudomása van róla. Más szavakkal, a YouTube csak akkor vonható felelősségre, ha előtte a jogtulajdonos figyelmeztette, hogy a feltöltött videók között jogsértő is van, és kérte eltávolítását.

A Viacom azzal érvelt, hogy a YouTube vezetői bátorítják a jogsértő cselekedeteket, ráadásul anyagilag profitálnak is belőle, ezt az érvet azonban a bíró elutasította.

A per során fény derült a szerzői jogaival érvelő Viacomnak egy másik sunyi húzására - arra, hogy ők maguk is meg akarták venni a YouTube-ot, és, vélhetőleg az ár leverése érdekében, épp a Viacom marketingpartnerei (összesen 18 céggel szerződtek erre a tevékenységre!) töltötték fel videóikat a YouTube felületeire. Az így feltöltött videókra hivatkozott később a cég jogi osztálya mint súlyos jogsértő esetekre.

Egy rendhagyó poszt lesz ez most, se nem hír, se nem hosszabb gondolatkifejtés. Majdnem minden nap találkozom ugyanis bánatos, frusztrált, elkedvetlenedett zenészekkel, szerzőkkel, akik - mivel ismernek - nekem természetesen azt fejtik ki, hogy elegük van az egészből, több lemezt már nem csinálnak, mert minek, és a zene meghalt.

A nemzetközi tapasztalatok és számok persze ez utóbbi állításnak ellentmondanak, de erről már sokat írtam. És a hazai zenészszakmának csak egy kicsikét kéne felemelnie a fejét, és kinéznie a határokon túlra, hogy mégis mi történik ott.

Az egyik fő pénzgyártó jelenség, ami a világon mindenhol hasít, az élőzene - erről is sokszor volt már szó. Valamiért ez Magyarországon nem működik - miért is nem? Hát mert például senki nem dolgozik azon, hogy működjön. Európában és az Egyesült Államokban, no meg a világ többi részén sem magától kezdett el működni - hanem azért mert valakik vették a fáradságot, és elkezdték működtetni, megcsinálták a piacot, divatot gyártottak abból, hogy a rendezvények, a vendéglátó helyek ilyen produkciókat rendeljenek, minél több alkalommal.

Ma egy európai nagyvárosban nehezen lehet bemenni délután egy kávézóba úgy, hogy ne fussunk bele valamilyen élőzenei produkcióba. Egymásnak adják a kis zenekarok az apró színpadokat a Starbucksokban, többségük egész jó színvonalon produkál. Magyarországon? Sehol semmi, az efféle intézmények a kereskedelmi rádiókat tudják maximum felmutatni. Említsük meg az előre mutató kivételt, a Nyugatinál most nyílt Costát, ahol délután és este legalább valódi DJ-k gyártják a lounge-hangulatot az emeleten. Húsz embernek? Húsznak. Ötvennek? Akkor annyinak. De a művészek kereskedelmileg értékelhető hozzáadott értéket állítanak elő így, amiből részesülnek is.

A másik, odakint jól futó terep a drága és exkluzív, rajongóknak szóló hang- és mozgóképfelvételek piaca. Itthon? Se híre, se hamva ilyennek. (Esetleg még ide sorolható Ákos egyik-másik terméke, például a Blu-ray koncertfelvétel, amiről lehet sejteni, hogy tényleg csak 50-100 embernek készült.)

A harmadik: kreatív zeneértékesítési módszerek... tud itthon valaki ilyenről? Én egyet elmondok most, ami személyes tapasztalat, ezt is simán lenyúlhatná egy ügyesebb producer. A törökországi tengerparti szálloda, ahol nyaraltam, minden nap azonos időpontban lejátszotta az általuk a nyár slágerének választott néhány aktuális török popszámot. A dalok a hét elmúltával természetesen beitták magukat a nyaralóvendégek agyába, és amikor távozásnál elénk tolták azt a speciális válogatáslemezt, amit a szálloda állított össze belőlük, akkor mindenki - magyarok, oroszok, németek - a legnagyobb természetességgel nyúlt a zsebébe azért a tíz euróért, amibe a CD került.

Nagyjából egy időben két független kutatás is arra a megállapításra jutott, hogy éppen a fájlcserélő magánszemélyek azok, akik egyébként a legtöbb pénzt hagyják a szórakoztatóipari kiadóvállalatoknál, és hajlandók lennének még több pénzt költeni filmért és zenéért, ha megfelelő szolgáltatások és modellek állnának rendelkezésre. Egy ausztrál hírportál készítette az egyik felmérést, hétezer felhasználó bevonásával, és az ausztrál Kalóz Párt elöke az eredményeket úgy értékelte, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy az illegális letöltők többsége csalódott fogyasztó. Holland egyetemeken készült a másik kutatás, amely azt állapítja meg, hogy a lemezek forgalmának csökkenése gakorlatilag egyáltalán nem írható az ingyenes fájlcsereberélés rovására - amit az is erősít, hogy a kalózmozgalom központjában, Svédországban például egyáltalán nem mutatható ki semmilyen forgalomcsökkenés a fizetős, bolti kereskedésben.

Nem először derül ki, hogy a szórakoztatóipar, miközben teljes erővel küzd a saját szellemi tulajdonjogaiért, a harcban nagyüzemi méretekben,kimondottan rosszhiszeműen tulajdonítja el mások találmányait. Most a Warnert perelte be egy német fejlesztőcég - azt állítják, hogy azt a mozikba kitalált digitális ujjlenyomatrendszert, amit ők fejlesztettek ki, és 2003-ban fel is kínálták a Warnernak, ám hiába, az óriáscég 2004 óta mégiscsak használja, természetesen jogosulatlanul. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Christian Engström, a svéd Kalóz Párt európai parlamenti képviselője blogjában egy 2007-es eseményt elevenített fel néhány napja. "Child pornography is great" - ezzel kezdte a stockholmi Amerikai Kereskedelmi Kamara egyik programjának előadását Johan Schlüter, prominens dán jogvédő, és lelkesedését azzal támasztotta alá, hogy a gyerekpornó megléte szerinte segít elmagyarázni a letöltések problémáját a politikusoknak. A védhetetlen szavakkal azt akarta kifejezni a bizonyosan csekély értelmű úriember, hogy ha a gyerekpornó üldözésének során le lehet tiltani bizonyos webhelyek elérését, akkor onnan már csak egy lépés szerinte, hogy a jogtalanul működő megosztóhelyeket is blokkolni lehessen.

Szerintem jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon van-e ennek az úriembernek gyereke.

Megjöttek a legfrissebb üzleti adatok a lemezkiadóktól - eszerint a legális zeneletöltő szolgáltatások 2009-ben is növelni tudták árbevételüket, 9 százalékkal több pénzt költöttek erre 2009-ben a vásárlók, mint egy évvel korábban. Kontextus nélkül ez nem is tűnik rossz számnak, de ha hozzávesszük azt, hogy 2008-ban ez a növekedés 25 százalék volt, akkor bizony egyértelmű, hogy a dolog fékeződőben van, és nagy tartalékok már nincsenek benne.

Ezer módon manipulálják a kalózkodás okozta károk becslését az amerikai jogvédő szervezetek - ezt állapította meg az amerikai kormány felkérése alapján dolgozó számvevői hatóság jelentése, az Index cikke szerint. A valóban független szakemberek szerint úgy tűnik, hogy az internetes kalózkodás okozta kár becslése szinte lehetetlen feladat - de úgy semmiképpen sem végezhető, ahogy a jogvédők hozzáállnak. A károkat túldimenzionáló iparági munkák gyakran tartalmaznak olyan hivatkozásokat az FBI-tól, valamint vámszervektől származó adatokra, amelyek valójában nem is léteznek; megalapozatlanul extrapolálnak különböző országok között adatokat és trendeket, a kulturális és gazdasági különbségek figyelembe vétele nélkül; és gyakran élnek azzal a tarthatatan eszközzel, hogyminden egyes kalózmásolatot az eredeti példány bolti árával áraznak be (miközben a letöltők szinte bizonyosan nem vásárolnának meg soha fizikai hordozón annyi anyagot, amennyit a netről leszedtek). A jelentés megemlíti, hogy a kutatások szerint a jelenleg illegálisnak számító letöltés sok esetben bizonyíthatóan extra bolti, fizetős forgalmat is eredményezhet.

Az Európai Távközlési Unió, a kontinens közszolgálati rádióinak és televízióinak szervezete felhívással fordult az európai törvényhozókhoz: reformálják meg végre az elavult szerzői jogi rendszert, mivel az a jelenlegi formájában lehetetlenné teszi, hogy ezek a szervezetek érdemben meg tudjanak jelenni az interneten tartalmaikkal - írja az Index. A szolgáltatók archívumaiban tárolt régebbi tévéműsorokat például csak úgy lehetne interneten közkinccsé tenni, ha előtte a sok száz szereplő, alkotó mindegyikétől beszereznék erre írásos engedélyüket. E formális hozzájárulás megszerzése hatalmas pluszköltséget jelentene, így ezek az alkotások most raktárakban porosodnak ahelyett, hogy újra megnézhetnénk őket a létező legkényelmesebb formában, on-demand módon.

Az ITCafé nyomán adta hírül tegnap az Index, hogy egy barcelonai bíróság elutasított egy keresetet egy torrentoldal ellen, arra hivatkozva, hogy Spanyolországban szerzői jogot csak az tud sérteni, akinek ebből anyagi haszna is származik. Mint kiderült, ez már nem az első ilyen ítélet - a spanyolok példásan ragaszkodnak ehhez a logikusnak tűnő elvükhöz. Az ítélet jogerős.

Négy éve dolgoznak a legfejlettebb ipari országok (az USA, az EU, Japán, Svájc és mások) nemzetközi jogászai egy nemzetek fölötti kalózellenes szabályzás kidolgozásában, a nyilvánosság teljes kizárásával - írja az Index. A szigorú rendszeren most rés támadt, és az amerikai fél tervezete kiszivárgott - ebben arról van szó, hogy az internetszolgáltatókat és a tárhelyszolgáltatókat minden eddiginél jobban megreguláznák, és felelőssé tennék őket minden felhasználói jogsértésért. Az értelmetlen terv vélhető értelme, hogy jól perelhető, fizetőképes áldozatokat generáljon a szórakoztatóiparnak, mivel eddig a letöltő magánszemélyek ellen indított drákói, sokmillió dolláros büntetőperek a kívánt hatás ellenkezőjét érték el, és még tovább rombolták a zeneipar és a filmes szakma imidzsét. Ha egy ilyen könyörtelen és haszontalan szabályozást mégis sikerülne a nagy szereplőknek jogilag átvinniük, mi itt és most letesszük a később visszakereshető jóslatunkat: valamilyen módon ez is kontraproduktivitásba fog átcsapni, és a gonosz terv barátai ismét kénytelenek lesznek felülvizsgálni korábbi álláspontjukat.

Guvera néven új, nagy tömegű ingyenzenét kínáló webszolgáltatás nyílik március 30-án, amely csak az Egyesült Államok területéről lesz elérhető. A Wired cikke szerint a nyitás után először százezren regisztrálhatnak az oldalon, a letölthető zenék körét pedig az határozza meg, hogy az oldalon hirdető szponzorvállalatok milyen jellegű zenékhez adják támogatásukat. Az aktuális kínálat tehát a hirdetői igényektől függ - a szponzor szerződéskötéskor bejelölheti,hogy milyen típusú vagy stílusú zenei produkciók mellett szeretne megjelenni, a weboldalt működtető szoftver pedig a kampány idejére lehetővé teszi a hozzáférést ezekhez a felhasználóknak. A befolyó reklámpénzből az üzemeltető kifizeti a különböző jogvédő szervezeteknek a letöltések után járó jogdíjakat, így a zenészek és a szerzők is pénzhez jutnak.

A rendszer félig-meddig tesztüzemben már sikeresen működött Ausztráliában, amerikai jövője pedig ugyanazon múlik: ha lesz hirdető, lesz zene, de ha nem jönnek hirdetők már az első pillanatban, akkor a látogatók csak egy üres weboldalt fognak találni, zene nélkül.

Ha viszont lesznek hirdetők, akkor az általuk szponzorált stílusokat és/vagy produkciókat a látogatók teljesen ingyen streamelhetik vagy le is tölthetik maguknak. A zenei kínálatban nagy kiadók anyagai is elő fognak fordulni, bár nem mindegyik - mindenesetre az EMI-jal és a Universallal már megszületett a megállapodás.

Túlzás nélkül lehet mondani, hogy hiánypótló munkát végzett el Bodó Balázs és Lakatos Zoltán, melynek eredményét nemrég tették közzé. A kutatók 2008-ban néhány hónapig ráültek a három legnagyobb forgalmú magyar torrentközpontra, és megfigyelték, milyen filmeket milyen mennyiségben cserélgetnek egymás közt az oda kapcsolódó felhasználók. Egészen váratlan eredményeket kaptak.