A zenekiadói ipar haláltusájából néha egészen jó ötletek is kisülhetnének: az angol Warner egykori főnöke szerint egy újabb üzleti modellel is meg lehetne próbálkozni, egy font, azaz háromszáz forint körüli összeget kéne elkérni egy CD-s albumért.

A dologban egyfelől van logika: az élet, pontosabban az Apple App Store-ja igazolta, hogy a lélektani határ nem a fizetés-nemfizetés vonalán húzódik. A nullaközeli szint körül ugyanis létezik az az apró, de nagy volumenben komoly bevételt eredményezni képes ár, ami önmagában rentábilissá tudja tenni a bizniszt. Ha egy vagy két dollárt kérünk el viszonylag nagy komplexitású szoftvereszközökért, és a fizetés módja is nagyon egyszerű, akkor a vásárlónak egyszerűen nem éri meg gondolkodni a vásárláson, az első érzelmi impulzus előtt nincs igazi akadály, és a tranzakciók nagy mennyiségben létrejönnek.

Közbevetve: kereskedelmi elméleti munkákban említeni szokták, hogy egy tranzakció akkor jön létre, ha a vásárló úgy érzi, sokkal többet kap a pénzéért, mint amennyit az valójában ér. Ez bizonyosan igaz az App Store-os vásárlásokra, és igaz a lemezipar viszonyainak szerencsétlen alakulására. Egyszerűen, egyre kevesebb ember érzi azt, hogy tíz-tizenkét dal meghallgatása megérne több ezer forintot, miközben reggeltől estig zúdul ránk az ingyenzene rádiókból, tévékből, áruházakból, éttermekből, taxiból, mindenhonnan.

Az új modell sikerére azért nagy összegben nem fogadnánk: a helyzet az, hogy nagyon úgy tűnik, a fiatal zenefogyasztóknak a CD már ingyen sem kell. Az Artisjus-nagyfőnök Szinger András említi azt a néhány éve megtörtént esetet egy tanulmányában, amikor a lemezkiadóhoz megkérdezéses kutatásra behívott fiataloknak az esemény végén felajánlották, hogy vigyenek haza tetszés szerinti mennyiségű CD-t a cég repertoárjából. A fókuszcsoport tagjai köszönték szépen, de nem éltek az ajánlattal: a CD-formátummal ők már nem tudnak mit kezdeni, nincs is ilyen lejátszójuk, különben is, helyet foglal, törékeny, lassú, kényelmetlen.

Az igaz viszont, hogy a kiadói ipar az elmúlt harminc évben egyáltalán nem azzal volt elfoglalva, hogy árakat csökkentsen. Miközben az élet szinte minden területén - a verseny következtében - drámai árzuhanás ment végbe (még a benzin áremelkedése is jóval az infláció alatt maradt), a zene ára valahol ugyanott maradt. Tipikus monopolista reakció ez, olyan piacok tudnak így működni (például a gázszolgáltatás), ahol a vásárlóknak nincs választási lehetőségük, vagy egyetlen cégtől tudják fedezni a szükségleteiket, vagy néhány olyan cégtől, akik egységes, együtt kialakított üzletpolitikával vigyáznak arra, hogy árszínvonaluk fennmaradjon.

A szakma az egyfontos javaslatnak azzal vágott vissza, hogy ha az árat ilyen alacsony szintre kerülnek, akkor a zenehallgatók még ennyire sem fogják becsülni ezt a fajta szolgáltatást. Ezzel szemben azt látni, hogy a rögzített zenének önmagában ma már egyáltalán semmilyen értéke sincs a fogyasztók előtt. Ha a fizikai hordozótól eltekintünk, maga a szolgáltatás tényleg minimális értéket hordoz: egy ilyen termék megvásárlásával semmilyen tulajdonjoghoz nem jut hozzá a vásárló, mindössze arra szerez jogot, hogy a rajta sorakozó hangfelvételeket tetszés szerinti időben lejátssza. Semmilyen további joghoz nem jut, nem változtathatja meg azt, amit elvileg megvásárolt, nem kapja meg az eredeti sávokat, nem kap hozzá kottát, és legtöbbször szövegkönyvet sem. Sovány kis termék a rögzített zene így, tényleg csak minimális pluszt hordoz a mindenhonnan ránk zúduló zeneáradathoz képest.

Érdekes mellékszál, hogy a kiadói ipar valójában teljesen elszakadt a saját piacától, és (leszámítva a feljebb említett csoportos kutatásokat) egyáltalán nem folytat tárgyalásokat mondjuk magukkal a vásárlókkal, ahogy az egy piacgazdaságban szokásos volna. A kvázimonopol pozíció évtizedekig az ár megszabásában viszonylag szabad kezet adott azoknak, akik ezt a helyzetet élvezték, most viszont, hogy ez megszűnt, érdemes lenne az irányított kutatásokon kívül lefolytatni néhány valódi tárgyalást azokkal, akikből meg szeretnének élni. Mostantól ugyanis a zenei termékek árának kialakulásába a fogyasztó is bele tud nyúlni - és bele is nyúl, azt látjuk.

A fogyasztó ugyanis, úgy tűnik, nem osztja a zeneipari szakember azon véleményét, hogy nincsenek túlárazva a CD-k, hiszen egy mozijegy pattogatott kukoricával is ennyibe van. Úgy tűnik, a mozit jelentősen többre becsülik - arról pedig meg már nem is essen szó, hogy egy nagy költségvetésű mozifilm úgy öt-tíz nagyságrenddel nagyobb befektetett tőkét is megmozgathat, mire a moziba jut, mint egy laptopon, lopott szoftverekkel összebűvészkedett zenei album. (Ott vannak az efféle dolgok a kiadók kínálatában, bizony. A kiadók csak akkor kényesek a szerzői jogokra, ha a saját érdekeikről van szó.)

De kézenfekvőbb összehasonlítást ad mindenki számára a DVD-k ára: ma szinte bármilyen filmet meg lehet vásárolni a premier után fél évvel 500-1000 forintért, a fogyasztó pedig nehezen tolerálja, hogy egy összehasonlíthatatlanul egyszerűbb termékért, ami egy sokkal régebbi technológiájú adathordozón érkezik hozzá, három-négyszer ennyit kellene fizetnie.