A napi sajtó évek óta közvetíti élő egyenesben a hanglemezkiadók haláltusáját. Ezekből a tudósításokból gyakran úgy tűnik fel, hogy valami nagyon jelentős, fontos iparág került veszélybe – más üzletekkel tizedennyit sem foglalkozunk. A lemezkiadókat a másik oldalról pedig gyakran úgy ábrázolják mint olyan tipikus multinacionális óriásvállalatokat, amelyeknek a bevétele az égig ér, és semmi nem elég nekik. De így van ez vajon? Mekkora üzletről is beszélünk valójában?

Először is vegyünk elő egy gyakori félreértést: a hanglemezkiadó iparágat gyakran a zeneipar szinonimájaként emlegetik. Ez azonban nincs így: a lemezkiadási üzlet – forintban és dollárban mérve – a teljes zeneiparnak csak egy kis töredék része. A teljes képhez ugyanis hozzátartozik rengeteg más: például olyan szerzői és előadói bevételek, amelyeket tévécsatornák, rádiók, kiskocsmák, szállodák, taxisok, vagyis a professzionális zenefelhasználók fizetnek a jogvédő szervezeteknek. Számoljuk hozzá nyugodtan az iparhoz az üres CD-k, DVD-k, memóriakártyák után szedett jogdíjakat is, és számoljunk hozzá például egy olyan apró tételt, mint a teljes kottakiadási üzletág. Tegyük hozzá természetesen az élő koncertszervezést, ami az utóbbi évek sikerágazata, és vegyük bele még a hangszeripart – szintén nem aprópénz.

Látható, hogy a zenével kapcsolatos iparágak többségére a 2000-es évek első évtizedében tapasztalt változások egyáltalán nem hatottak kedvezőtlenül, sőt. A koncertipar hasít, több televíziós csatorna és rádióállomás van, mint valaha, az üzleti célú zenefelhasználás is nagyot robbant, és minden eddiginél többen tanulnak meg zenélni, így a kotta- és hangszerüzlet is jól járt. (A profi stúdióeszközök gyártói körében volt egy kis turbulencia még amiatt, hogy az eszközök egy része szoftverbe költözött.)

Összesítve tehát a kép inkább kedvező mint borús, és ahogy azt korábban megírtuk, egy felmérés kimutatta: a lemezipar visszaesését már a koncertbevételek növekedése önmagában is ellensúlyozza, sőt, kettejük összesített adatai szerény növekedést is mutatnak.

De foglalkozzunk kicsit a lemeziparral, nézzük meg, hol tartanak is ők valójában. A RIAA, az amerikai Mahasz közlése szerint a 2008-as évben az Egyesült Államokban 8,5 milliárd dollárért forgalmaztak hangfelvételeket. Ebben minden benne van, CD-k is, zenei DVD-k is, és még a letöltések is. Óriási pénz, természetesen; ha egy emberhez kerülne mindez, akkor a világ egyik leggazdagabbja lehetne néhány év alatt. Az összeg azonban nagyon-nagyon sok ember között osztódik szét, egy egész iparágat tart el, rengeteg szupersztárt is, és néhány óriásvállalatot.

Ha ez a teljes bevétel egyetlen, a lemezkiadásban monopolhelyzetben lévő céghez folyna be, ez a cég még akkor sem lenne túlságosan jelentős: a Fortune magazin 500-as amerikai cégtoplistáján nagyjából a 300. hely körül lehetne befutni vele, olyan vetélytársak között, mint a Nordstrom, az Agco, az Aon és a Centex. No jó, mondunk egy ismertebbet is: Ebay.

Érdekes összehasonlítás, hogy a túlnyomórészt ingyenes szolgáltatásokat és szellemi termékeket kínáló Google egymaga 22 milliárd dollár bevételhez jut évente, majdnem háromszor annyihoz, mint az ingyenes terjesztésről hallani sem akaró teljes hanglemezipar.

Idehaza sem jobb természetesen a helyzet, tavaly a hazai lemezkiadók termékeit (külföldi és magyar lemezeket, DVD-ket) bruttóban 6,7 milliárd forint értékben adták el összesen – a forgalmazói jutalékot levéve ebből, 4,4 milliárd maradhatott meg náluk. Ha egyetlen lemezkiadó vállalat működne Magyarországon, ezzel az eredménnyel ő sem kerülhetne a magyar Top 100-as céglista közelébe sem.

Viszont egyetlen hazai internetes tartalomszolgáltató cég sem előzi még meg bevételben a lemezkiadó ipart – a tendenciák szerint azonban erre két-három éven belül sor kerülhet -, de ha a magyar internetes tartalomszolgáltatókat összesítve vesszük, ez az ingyenesen szolgáltató ipar ma már bőségesen leveri a felhasználók egyenkénti befizetéseiből élő kiadói ipart. A netes tartalomcégek összesített bevétele idehaza tavaly már jócskán meghaladta a 10 milliárd forintot, itt a válasz tehát arra a visszatérő kiadói-jogvédői kérdésre, hogy “akkor miből élnek majd meg a szerzők”.

Szintén érdekes párhuzam, hogy a kiadók hanyatlása nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött meg – ebben az időben az internetes tartalombevételek nagyjából a nullával voltak egyenlőek Magyarországon is, és (kis túlzással) a tengerentúlon is. Míg az elmúlt tíz év alatt az ingyenes tartalomszolgáltatók felépítettek egy akkora piacot, ami a fizetős lemezkiadási bevételek többszörösét produkálja, addig a lemezkiadó ipar ezt az időszakot teljes egészében elpazarolta. Hepciáskodott, durva jogi eszközöket használt, hülye termékeket fejlesztett, és közben leépítette minden maradék presztízsét. Az ipart, amelyet a hatvanas-hetvenes években szeretet és rajongás vett körül, ma (egykori) fogyasztóik semmire sem tartják – és akkor még enyhe kifejezést használtunk.

Egy esély még mutatkozik azonban számukra: a gazdasági válság talán most már lassan levonul, és az internetes reklámbevételek további erős növekedése egy igen valószínűnek tűnő lehetőség. Ezek a reklámpénzek olyan tartalomvállalkozásokhoz fognak vándorolni, amelyek értékes tartalmakat és szolgáltatásokat visznek ingyen az emberek elé. A kiadóknak pedig éppen ilyenből van nagyon sok: ha ezt a páratlan tartalomvagyont életképes – ingyenes, vagy alacsony átalánydíjas – üzleti ajánlattal teszik a fogyasztók felé, a lemezipar újabb aranykora köszönthetne be. Ez a teljes zeneiparra és a zenekultúrára is páratlan hatással lehetne, aminek következtében az iparág kiemelkedhetne végre az üzleti jelentéktelenségből.