A szerzői jogvédelem jelenlegi rendszerének védelmezői mindig azzal érvelnek, hogy végső soron a szerzők jogainak és anyagi érdekeinek védelmében lépnek fel. A rendszer egyik legfontosabb alapelve pedig az, hogy az egyes szerzők bevétele dalaik sikerével egyenesen arányos legyen - ne történhessen meg például, hogy egy világsláger szerzőjének nyomorognia kelljen. (Az egyes jogrendszerek ezt a célt aztán eléggé különböző eszközökkel érik el - valójában egységes szerzői jogi lobbiterror nem létezik.)

Az viszont több mint érdekes, hogy egy igencsak elterjedt illegális tevékenységről a lemezbiznisz kommunikációja sosem nyilatkozik. Pedig volna mit.

Az átlagos lemezvásárló abban a hitben él, hogy a dalt, amit a megvásárolt lemezen hallgat, azok írták, akik a borítón fel vannak tüntetve - a kigyúrt macsó sztár, vagy a metroszexuális szépfiú sztár, esetleg a jófej vagány sztár. Egy biztos: a befizetett szerzői jogdíjak ezekhez a személyekhez vándorolnak. Az igazi szerzők azonban sokszor köztünk járnak, teljesen hétköznapi külsejük van, a McDonaldsban ebédelnek, és hónapokig gyűjtenek egy-egy új hangszerre.

A lemezeken megjelenő számokat ugyanis meglepő módon gyakran nem azok írták, akiknek a nevét szerzőként feltüntették - a nemzetközi popbiznisz kiterjedt feketepiacán ugyanis úgy adják-veszik a kész szerzeményeket, mint háború után a cukrot, sót, lisztet. Fű alatt, kéz kezet mos alapon, egy olyan rendszerben, amit nagyjából mindenki sejt vagy ismer, de senkinek nem áll az érdekében felborítania.

Azért történik mindez, mert a zeneszámok szerzői felé a hatályos jogi szabályozás szerint elvileg életük végéig, és még azután hetven évig csordogál-folyik-hömpölyög a pénzáramlás, ha veszik a boltokban a számaikat. Ez azonban a lemezt készítő producer-vállalkozónak nem különösebben áll érdekében. Ha tuti a biznisz (és a nagy sztárok lemezei elég ritkán buknak meg annyira, hogy semmiféle hasznot ne hozzanak), akkor jobb volna egyszerre, előre mindenkit kifizetni egy nem túl magas összegben, és akkor az utólag érkező rengeteg jogdíjt is be lehet vasalni később - nem beszélve a sikeres szerzőnek járó erkölcsi előnyökről.

Ez azonban a jelenlegi jogi helyzetben nem tehető meg, szerzőséget vásárolni nem szabad. Marad tehát a feketézés - a nagy popzenei vásárokon (például Cannes-ban, a MIDEM-en) jól bejáratott táskás emberektől lehet válogatni nagy mennyiségű slágergyanús szám közül, melyeket ott helyben meg lehet vásárolni örökre - az eredeti szerző garantáltan nem fog soha szót emelni a szám szerzői jogaiért. A tarifa néhány ezer dollár - ennek kifizetése után a dallal a vevő azt csinál, amit akar, átírhatja, áthangszerelheti, de legfőképpen: lehozhatja a saját nevén, és felveheti utána a jogdíjat. Illegálisan, de mivel a sértetteket a nem is kicsi azonnali díjazás már boldoggá tette, a lebukás esélye nulla.

Így írja felül a szabadpiac kérlelhetetlen logikája a bürokratikus szabályozást. És hogy igaz-e a címben szereplő állítás? A magyar popszakmában elég sokan úgy tudják, hogy igen: egy magyar szerző egyszer éppen Madonna valamely aktuális producerének értékesített ilymódon egy dalt, ami meg is jelent a sztár egyik albumán, néhány évvel ezelőtt.