A megelőző írásokban többször utaltam egy titokzatos közgazdasági szabályra, amely szerint tökéletes versenypiacon a sorozatban gyártott termékek ára hosszú időtávon egyre jobban megközelíti a határköltséget, vagyis az egyetlen példány legyártásához szükséges önköltséget. A digitális másolat elkészítésének a költsége gyakorlatilag nulla: számítógépünk egy fájlról annyi másolatot készít, amennyit csak akarunk, ehhez csak elhanyagolhatóan kevés pluszpénzt kell fizetnünk az áramszolgáltatónak - ebből tehát következik, hogy ha a zenekiadók valóban versenyeznek egymással, akkor előbb-utóbb ingyen, vagy elhanyagolhatóan olcsón juthatunk hozzá a zenei fájlokhoz.

A dolog mögött természetesen nincs semmi varázslat: arról van szó, hogy ha verseny van, minden termelő igyekszik egymás alá licitálni, és ezzel megnyerni a vevőket. Nézzük meg, hogy működik a szabály a gyakorlatban, egy teljesen más területen, ahol anyagi természetű árucikkeket adunk-veszünk.

Tegyük fel, hogy egyetlen szelet csoki előállítása mondjuk 25 forintba kerül. Aki elsőként jön ki vele egy szűz piacra, ahol övé az egyetlen édesség, extra haszonnal árulhatja a terméket, mondjuk 99 forintért. Remek üzlet, látja mindenki, így hamarosan versenytársa lesz, aki ellesi a technológiai részleteket, így ugyanúgy 25 forintért gyárt, de már csak 89 forintért árul.

Nemsoká jön a harmadik, ő már csak 79-et kér, első cégünk pedig azt veszi észre, hogy fogynak az ügyfelek, csökken a nyereség. Kiszámolja tehát, hogy ha 59-ért adja, akkor mindenki visszajön hozzá, és az összes haszon, amit megnyerhet, még növekszik is. Persze nem lesz akkora, mint az aranykorban, amikor csak egyedül volt piacon, de mivel a versenyben tizedére csökkent a vevőállomány, így a sokkal sűrűbb fillér jobban jön majd, mint a nagyon ritka forint.

Erre természetesen a másik két versenytárs is reagál, árat csökkent, így a negatív licitálás hamar eléri a 30 forint alatti magasságot, ami már az önköltség körül jár. Itt persze óriási előnye lehet annak, aki technikai újítással, spórolással lejjebb tudja vinni az önköltséget, de előnye mindig ideiglenes lesz, mert a többiek is előbb-utóbb rájönnek, hogy csinálta - elég, ha egy kulcshelyzetben lévő munkatársat elhoznak tőle.

Az önköltség körül már életveszélyes játék kezdődik. Itt sokféle trükkel meg fognak próbálkozni a cégek, például az önköltség alatti árusítással (csokiban ez kevésbé látványos, de a fapados repülőtársaságok az ingyenjegyekkel ilyesmit csináltak). Hosszú távon azonban az ilyesmi nem tartható, tönkremehet bele a cég; azt látjuk, hogy a fenntartható üzleti megoldás az, hogy legalább az önköltséget elkérjük a vásárlóktól. Ha egy egész picivel többet kérünk, akkor hasznot is tudunk realizálni - de elképzelhető az is, hogy már nem is akarunk keresni a csokiszeleteken, hiszen például feltaláltuk a tábla csokit, amivel sokkal jobban keres a cég. (A szelet csoki piacából viszont lehet, hogy nem akarunk kijönni, mert minden eladott szelet csoki kiváló reklámot jelent a tábla csokijainknak.)

Most képzeljük el egy pillanatra azt, hogy valaki feltalál egy olyan gépet, ami a szelet csokit gyakorlatilag ingyen állítja elő, mondjuk a levegőben kavargó különböző atomok és molekulák valamiféle összesűrítésével. A piaci folyamatok szinte ugyanúgy zajlanak majd, mint az előző esetben: az első cég nagyot kaszál majd. A beinduló verseny azonban gyorsan leveri az árakat, egyre több cégnek lesz ilyen gépe, és az ingyen előállított csoki piaci értéke vészesen elkezd csökkenni, le egészen az önköltségig: nulláig. Lehet, hogy a nulla értéket egy darabig nem éri el, és kemény harc folytatódik majd a darabonkénti egy forintos árszint alatt - de biztos, hogy egyszer csak meg fog jelenni egy olyan szereplő a piacon, aki azt mondja: vásárlók, vigyétek ingyen a csokit tőlem, nekem pénzbe nem kerül, a gyártósorom ára már megtérült, viszont a csokipapír hátoldalát eladom az XXXXX Colának, aki sok pénzt fizet azért, hogy mindenféle italt reklámozzon rajta. (A csoki után úgyis mindenki inni akar.)

Nem leszek túl szájbarágós, innentől úgyis mindenki érti: feltaláltuk az ingyenes zenemásolás technikáját, ami automatikusan azt jelenti, hogy a zenefelvételek piaci értéke lenullázódott. Ez persze nem jelenti a zenebiznisz bedőlését, csak fel kell ismerni ezt a szabályt, és élni az új lehetőségek adta új mozgástérrel. A természetes gazdasági folyamatokat hátráltatja, hogy a zenefelvételek piaca erősen monopolizált, négy nagy kiadó tartja kézben a hangfelvételek forgalmának nagy részét, üzleti taktikájukat pedig egyeztetik egymással, ráadásul a törvényeket is ők diktálják még, a végkimenetel azonban nem kétséges.