Bukik az üres CD-jogdíj?
Az Unió szerint cégekre nem vonatkozhat.
A szélsőjobb megerősödésénél gyengébb, a kisszíneseknél viszont határozottan hangsúlyosabb hír volt szerte a világon, hogy Svédországból az Európai Parlamentbe jutott az első olyan politikai formáció, amely a szerzői jogok rendszerének megreformálását hirdeti.
Idén már tizenegy éve zajlik a vértelen, de egyáltalán nem csendes jogi háború, amelyben eddig csak az egyik fél volt azonosítható: a szórakoztatóipar cégei, szervezetei azok, természetesen, szövetségben a szerzői jogkezelő és jogvédő szervezetekkel. Ez a csapat fogadtatta el 1998-ban az Egyesült Államok törvényhozásával azt a törvényt, amely - szándékaik szerint – szabályozni volt hivatott a digitális korszak kultúraüzletének alapjait.
A másik, jóval nagyobb létszámú oldal eddig csendben volt, és minden különösebb lelkifurdalás nélkül napsterezte/torrentezte le magának az őt érdeklő zenei és filmes produkciókat.
A politikai terep – ahol az effajta jogi kérdések el szoktak dőlni – eddig az előbbiek monopóliuma volt; hiszen ott a megjelenéshez pénz kell, sok pénz. Az Államok politikafinanszírozása a mienkhez képest nagyon rendben van, hiszen teljesen nyitott: folyamatosan nyomon lehet követni, hogy melyik szenátor kampányát melyik kiadóvállalat vagy filmstúdió támogatta meg néhány százezer dollárral. A hála pedig sosem maradt el, az illetők lelkes támogatóivá váltak a szerzői jogi lobbi legvadabb ötleteinek is, míg a kongresszus maradék része engedelmes szavazógépként nyomkodta az igen gombot azokra a törvényjavaslatokra, amelyekből egyébként nem sokat értett; a szerzői jogi zsargon a jogászszövegek legdurvábbika, a beavatottakon kívül állóknak megfejteni szinte lehetetlen.
(Annyit azért értettek az előterjesztésekből, hogy az egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozás jó Amerikának: az ország nemzeti jövedelmének elég nagy hányadát adják ezek a kreatív iparágak, megőrzésük, fejlesztésük tehát hazafias kötelesség.)
Ez a folyamat akadhat meg most, a Kalóz Párt EP-be jutásával, a tengeren innen mostantól várhatóan kemény ellenzéke lehet minden szigorító szándéknak. A párt programja itt azonban nem áll meg: jelentős enyhítéseket szeretnének ugyanis elérni. Míg egy szerzői mű ma jogvédett marad a szerző halála után további hetven évig, a kalózok ezt az időszakot drasztikusan lerövidítenék; a mű kiadása után öt évvel eltűnne róla a szerzői jog. Emellett a digitális másolást egyszer és mindenkorra felszabadítanák a jogdíjkötelezettség alól, és kimondottan betiltanák a másolásvédelmi eszközöket, eljárásokat.
A kalóz-politikusok állítása szerint ezek az intézkedések a szerzőket valójában szinte alig érintenék: aki nem vak, láthatja, hogy a zene és a film gyorsan romló áru. A lemezek óriási, túlnyomó többsége öt év után már nem is kapható boltban, ami pedig kapható marad, abból is alig-alig fogy – a vásárlók az új címeket, új zenéket, új filmeket keresik. A retróhullámok persze néha feldobnak egyet-egyet a régi nevek közül, a szabályokat azonban nem az ilyen ritka kivételekre érdemes megalkotni, hanem a többségre.
A kiadóipar persze az ilyen régiségdivatokon óriásit kaszál - a jelenlegi szigorú, hetvenéves szabály például Miki egérnek köszönhető. A védelmi időt ugyanis éppen akkor szokták felemelni, amikor a rajzfilmhős védettsége éppen lejárna – el is nevezték ezeket Mikiegér-törvényeknek. E változtatások természetesen nem az alkotókat kedvezményezik (ők szegények már rég nem élnek), mindössze néhány óriásvállalat elavulófélben lévő üzletét, és közvetlen, rövid távú érdekeit védik.
A szerzői jogot, és minden hozzá kapcsolódó (úgynevezett szomszédos) jogot, mint minden más jogot, a társadalom biztosítja bizonyos tagjainak. A tulajdonhoz fűződő jogok szintén a társadalomtól származnak, a nagyobb értékű ilyen eszközöket (például az ingatlanokat) a közösség bizonyos szervei tartják nyilván és rendelik hozzá bizonyos személyekhez. Az emberi jogokat ugyan velünk születettnek mondjuk, de garantálása mindenképp szintén a társadalmi intézmények feladata.
A szerzői jog fiatalabb intézmény, mindössze néhány száz éves, és azért jött létre, mert bizonyos közösségek vezetői úgy látták, hogy bizonyos szellemi és/vagy művészeti teljesítmények létrehozásához valamiképpen biztosítani kell azt, hogy az alkotók korlátozott ideig valamiféle díjazásra legyenek jogosultak a létrejött mű minden egyes másolati példánya után.
E jog szabályai aztán az évszázadok során sokat módosultak, de azt a jellegzetességüket mindvégig megtartották, hogy a műveknek valamiféle fizikai másolata után lehetett szerzői jogdíjra jogosultságot szerezni. A szabályrendszerrel szemben fontos elvárás, hogy egyensúlyt teremtsen – a szerzőknek is kellő anyagi ösztönzést teremtsen, és a túloldalon a fogyasztók is a lehető legszélesebb kulturális kínálatot élvezhessék.
Az alapötlettel nagyon hosszú ideig tulajdonképpen nem is volt semmilyen nagyobb probléma, a gondok az 1990-es években jelentkeztek, egyszerre két folyamat párhuzamos hatására. Először is, ekkorra fejeződött be egy hosszú piaci koncentrációs folyamat: a legnagyobb pénzt megmozgató kreatív iparágak, a film- és zeneforgalmazás legnagyobb szereplői felvásárolták a többieket (vagy összeolvadtak velük), és a hagyományos értelemben vett piaci verseny megszűnt köztük.
Ennek egyik oka, hogy a kiadók neve elvesztette márkázhatóságát – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kiadói többnyire egy vagy néhány zenei irányzat gyűjtőhelyei voltak, míg a kilencvenes évek öt gigakiadója közül egyik sem bírt saját profillal, mindenki mindennel foglalkozott. A márkák maguk a zenekarok és a művészek lettek, a vevők őket keresték, és nem a kiadókat. Utóbbiak pedig – ahelyett, hogy keményen harcokban próbáltak volna jobb és jobb feltételeket biztosítani az egyes stílusok legjobb sztárjainak -, inkább a tárgyalásos és megegyezéses piacfelosztást választották; bizonyíték erre néhány kartellügyi ítélet.
A zenészek bárhova is mentek, mindenütt ugyanazokkal a szerződési feltételekkel találkoztak szembe, a vásárlók pedig ugyanazt az üzleti modellt finanszírozták dollárjaikkal és forintjaikkal – minden lemez legyen méregdrága, a kiadványok nagy többsége így szerény vagy kevésbé szerény veszteséget termel (mivel ezen az áron nem veszik meg), és ezt majd ellensúlyozza egy-két gigasztár sokmillió példányos eladásából az extraprofit.
A másik, drámai változást okozó folyamat természetesen a digitális másolhatóság megjelenése volt. A szerzői jogi paradigma, amely a fizikai másolatkészítés mozzanatához kötötte a jogdíjkötelezettséget, elavulttá vált, hiszen a digitális másolat éppúgy élvezhető és fogyasztható volt, mint az eredeti, miközben – gyakorlatilag - semmilyen adathordozóhoz nincs kötve, nem lép ki a virtuális létezésből.
Az első folyamat eredményezte, hogy a második folyamatra az ipar szereplői eddig kizárólag előre egyeztetett válaszokat tudtak adni: és rossz válaszokat, kezdve az említett 1998-as DMCA-törvénnyel, és folytatva a vég nélküli pereskedésekkel, rendőri eljárásokkal és fenyegető akciókkal, amelyek összességében hatalmas károkat okoztak – elsősorban saját maguknak, valamint a zenészeknek is.
(Ugyanebben az időben jött létre a tartalom ingyenes hozzáférhetőségén alapuló internetes hírbiznisz, amely ma már pénzben kifejezve jóval nagyobb méretűre hízott, mint a zeneipar, és nem üldözi, pereli, gyalázza fogyasztóit - hiszen az keresi a nagyobb pénzt, akit többen olvasnak ingyen.)
És, mivel a szerzői jog társadalmi konstrukció, alkotója, a társadalom – látva saját végrehajtó szerveinek alkalmatlanságát - most eljutott arra a pontra, ahol bejelentette az igényét, hogy ezt a jogot önmaga szabályozza újra. A Kalóz Párt a vérlázító Pirate Bay-ügy után (ahol bebizonyosodott, hogy az ipari lobbi ismét cinkelt lapokkal játszott, és velük szimpatizáló bírót sikerült küldetni) létszámban napok alatt Svédország harmadik legnagyobb pártja lett, és lazán bejutott az EP-be, ami történetes éppen ebben a témában egy nagyon kompetens szervezet, fontos döntések színhelye.
A svéd kalózok sikere nyomán több országban is elindult a helyi erők szervezkedése, közben pedig egy újabb eset borzolja az idegeket, a kétmillió dollárra büntetett négygyerekes családanya ügye (aki egyébként rendszeres zenevásárló, a közeli áruház eladói tanúskodtak mellette). A történtek még az ép jogérzékű zenészeket is felháborították, a leghangosabb nyilatkozatot Moby tette.
Az effajta idióta cselekvéssel a zeneipar akár azt is kockáztathatja, hogy egyes államokban direkt népszavazási mozgalmak indulnak a szerzői jog újraszabályozására - az eredményt valószínűleg mindannyian előre tudjuk. És azt is tudjuk, hogy a szerzői jogok enyhítése nem semmisítené meg a zenélést magát, ahogy azt az ipar nívótlanul apokaliptikus kampányai dörögni szokták - ellenkezőleg, új lendületet adhatna neki.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.