Külön beszemlézem az előző posztban említett májusi Brian Eno-cikket a Prospectből, mert jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Az övé (háta mögött olyan topprodukciókkal, mint a Roxy Music és a U2) egy jó példa arra, hogy a zeneipar forradalmi átalakítása nemcsak az amatőrök lázálma, a profik legelső osztálya is lassan felismeri, miről van szó, és hogy mindez egyáltalán nem áll szemben az érdekeikkel.

A koncertélmény nem másolható memóriakártyára, ez a legfontosabb mondanivalója írásának; és a szerző jelzi egyben, hogy ezt a zenekarok többsége már egyébként fel is ismerte, a Time Outban annyi koncerthirdetés van, mint soha. Ennek következménye, hogy a koncert vált a valódi termékké, és a lemezfelvételek ma már maximum a koncertek promóciójára alkalmasak.

Szintén fontos jelenség a szabadtéri fesztiválok óriási sikere és szaporodása, ahol a zene végre azt a feladatot tudja betölteni, amire való: emberek összehozására, új társadalmi viszonyok egyengetésére.

A felvételek ingyenes másolhatósága azt hozta magával, hogy a produkcióknak olyan zenei termékeket kell létrehozni, amelyek nem másolhatók. A zenei felvétel önmagában kevés, bele kell azt építeni értékes árucikkekbe, limitált példányszámú lemezekbe, rengeteg plusz művészi anyaggal, fotókkal stb. Ez demokratizálja is egyben a művészeti piacot, hiszen lehetőséget ad társművészeknek: fotósoknak, képzőművészeknek, hogy együttműködve a zenészekkel, új művészi formákat találjanak ki.